Kétszázezer lépés az elhurcoltak emlékére

Beszámoló a Málenkij Robot Emléktúráról

„Aki nem volt ott, majd sorra kerül. Aki volt ott, soha nem felejti el.” /szovjet közmondás a gulágról/

Gulág. Gupvi. Málenkij robot. A 2000 után születettek többségének ezek a szavak már semmit sem jelentenek, pedig a 20. században még félelmetes jelentéstartalommal bírtak. A kommunista diktatúra idején a Szovjetunióban sok ezer Gulag- (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, magyarul Táborok Főigazgatósága) és Gupvi- (Glavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih, magyarul Hadifogoly˗ és Internáltügyi Főigazgatóság) tábor működött, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták az odahurcoltakat. Ez pedig számtalan esetben a ,,málenkij robot” (málenkaja rabota, kis munka) kifejezéssel kezdődött: a Vörös Hadsereg és az NKVD ezzel a hazugsággal hurcolt el 1944-45-ben Magyarországról 300-400 ezer polgári személyt, nőket és férfiakat, időseket és fiatalokat. Közülük rengetegen soha nem tértek haza. Az elhurcoltak egynegyede, egyötöde német nemzetiségű, „sváb” volt, vagy éppen olyan, akit a létszám kikerekítése miatt németnek „minősítettek”. A deportáltak többségétől azonban nem kérdeztek semmit, csak vitték őket.

2015 óta rendezik meg hazánkban a Málenkij Robot Emléktúrát, melynek ötletgazdája Kosztra Gábor történelemtanár. Kosztra abban az évben másodmagával, Jolánkai Mátéval (szintén történelemtanár) három nap alatt legyalogolta a Nagymaros és Kál-Kápolna vasútállomás közötti kb. 130 km-es távolságot – azt az útvonalat, amelyen 1945 első napjaiban az elhurcoltaknak is végig kellett menniük. A kál-kápolnai vasútállomásról ugyanis számos település németnek minősített lakosait vitték marhavagonokban a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba.

A két pedagógus 2015 óta minden évben (kivéve 2021-et, a pandémia évét) megszervezi és végigjárja a túrát, amelyhez egyre többen és többen csatlakoznak – az idei, jubileumi, tizedik alkalmon, az elhurcolások 80. évfordulóján így tettem jómagam is. Meggyőződésem ugyanis, hogy az ilyen kezdeményezések egyszerre segítik a méltó megemlékezést, a leszármazottak által hordozott transzgenerációs traumák oldását és a közös történelmünk iránt érdeklődést tanúsító közvélemény ismereteinek gyarapítását.

Induláskor, január harmadik napjának reggelén mindenki mosolygós, derűs, de legalábbis bizakodó volt. A tervek ugyanakkor eltérőek: mintegy negyvenen a teljes, 134 km-es útvonalat szándékoztuk teljesíteni, mások két, esetleg egy napot tudtak „csak” vállalni. Bölcs újítás volt a szervezőktől, hogy ettől az évtől kezdve lehetővé tették azt is, hogy kisebb helyi közösségek, diákcsoportok egy-egy szakaszon tartsanak együtt a túrázókkal. Ennek köszönhetően sokkal több embert sikerült bevonni, mint korábban. Zebegény – Nagymaros – Kismaros – Verőce – Szendehely-Katalinpuszta – Nőtincs – Felsőpetény – Alsópetény – Nézsa – Nógrádsáp: több, mint 40 km megétele után, már sötétedésben foglaltuk el szállásunkat, a Fekete István Általános Iskola és Szakiskola tornatermét. Itt, polifoamokon fekve, hálózsákba bújva, kb. 12 fokban sokan úgy éreztük, hogy némi ízelítőt kaphattunk abból, milyen lehetett egykor az elhurcoltaknak – pedig hozzájuk képest még így is luxuskörülmények között voltunk…

A (talán túlzás nélkül mondhatom, megérdemelt) vacsora után, de még lefekvés előtt az iskola egyik tantermében gyűltünk össze, hogy meghallgassuk egymást: ki milyen indíttatásból döntött úgy, hogy nekivág? Kinek mi a motivációja, a mozgatórugója? Mit hallottunk a szüleinktől, a nagyszüleinktől a 80 évvel ezelőtti eseményekről? Hiszen a diktatúra évtizedeiben hallgatásra kényszerítették a hazatérteket, azzal fenyegetve őket, hogy ha beszélnek az átéltekről, visszaviszik őket. A kibeszéletlen traumák feldolgozása csak a rendszerváltást követően indulhatott meg. Az emléktúra egyik legnagyobb erénye, hogy a málenkij robot tragédiájában érintett családok leszármazottainak lehetőséget biztosít történetük feltárására, sorstársaikkal való megosztására és a közös emlékezésre. Drámai, szívbemarkoló volt egymás után hallani a másod-, harmadgenerációs érintettek elbeszéléseit, felmenőik sorsát, a józan ésszel felfoghatatlan történeteket. Így például, amikor három testvért vittek el, és közülük csak egy térhetett haza. Amikor valakit úgy hurcoltak el, hogy nem is az adott település lakója volt, hanem pusztán csak látogatóban volt az ismerőseinél. Amikor valaki az elviselhetetlen éhségtől gyötörve a lágerben krumplihéjat evett, amitől bélfertőzést kapott és alig 18 évesen elhunyt. Amikor a szovjetek megbíztak valakit a falu lakosai közül, hogy írja össze a „németeket”, és megígérték neki, hogy cserébe őt nem hurcolják el – ám végül nem tartották be a szavukat. Egy ilyen nap, főleg egy ilyen este után nehezen jön álom az ember szemére. Szerencse vagy sem, a hideg, kényelmetlen tornateremben egy kellemes, kiadós alvásra egyébként sem nagyon nyílt volna mód.

A második nap hajnalán már érezhetően lassabbak a mozdulatok, tovább tartott bekötni a bakancsot, nehezebbnek érződik a hátizsák. Szerencsés esetben „csak” izomláz, kevésbé szerencsés esetben vízhólyag, leesett köröm, véresre dörzsölődött lábfej gyötörte a résztvevőket. Koromsötétben indultunk el, cserébe csodálatos napfelkelte volt a jutalmunk. Az első naphoz hasonlóan ezúttal is több mint 40 km a kötelező penzum: Galgaguta – Vanyarc – Szirák – Kisbágyon – Szarvasgede – Apc – Rózsaszentmárton – Szücsi – Gyöngyöspata volt a második nap útvonala. A gyöngyöspatai Nekcsei Demeter Általános Iskola tornatermében az előző estinél jóval kellemesebb volt a hőmérséklet, ennek ellenére feltűnően nagyobbak voltak a sóhajtások – a test és a lélek is komoly próbatételnek volt kitéve. A második nap végére a „kemény mag” (a három napos teljesítők) zöme már összebarátkozott, vidám pillanatoknak is szemtanúi lehettünk, sor került például rögtönzött vízvezeték-szerelésre, valamint mérnöki precizitással végrehajtott vízhólyag-eltávolításra. Sőt, bármennyire is hihetetlen, a második este, vacsora után a legvagányabbak még táncra is perdültek!

Felvirradt a harmadik, utolsó nap. Felhős, hideg időben vonultunk át Gyöngyösön, majd rövid pihenő után Halmajugra felé vettük az irányt. Itt a Kompolti Német Nemzetiségi Önkormányzat tagjai fantasztikus terülj-terülj asztalkámmal örvendeztették meg a fázó, éhes és szomjas túrázókat: forró tea, forralt bor, kávé és persze pálinka is szerepelt a kínálatban, nem beszélve a sós és édes házi süteményekről. Újult erővel folytattuk utunkat a Visontai Erőmű irányába, Kápolnára, ahonnan Kálba, majd a túra utolsó állomására, a két település közös vasútállomására érkeztünk. Fáradt, ám őszinte mosollyal köszöntöttük egymást a célban a csapat rangidős résztvevőjével, egy 81 éves úrral, és a többiekkel: volt olyan édesapa, aki a 18 éves lányával teljesítette a túrát, de volt olyan nagymama is, aki az unokájával gyalogolta le a 134 km-t. Vajon mi volt a legnehezebb? A fizikai megterhelés? A lelki teher cipelése? A múlt sebeinek feltépése, a történtek megosztása a túratársakkal? Mindez csak így, együtt értelmezhető, ám a bajtársi szellem, az alig néhány nap alatt összekovácsolódott társaság igazi csapatként, együttes erővel valamennyi akadályt képes volt leküzdeni. Miközben az emlékműnél állva a Himnuszt énekeltük, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó.

Dergán Ádám

Kétszázezer lépés az elhurcoltak emlékére